“Nem vesztegetem az időt. Olvasni, írni és főzni akarok.”
Szerintem ez az egy mondat a könyv utolsó lapjairól el is árulja, miért ragadott magával a történet. Egy nagyon szép emlékezés egy férfitól, amit az apja halálos ágya mellett jegyez fel. Akár igaz történet is lehetne, a sok őszinte vallomásokkal, emlékezetes finom ételekkel, de nem az. Szenvedélyes írás a főzésről, az ételről, a gyermeki csodálatról, és az irodalomról. Rövid, tömör könyv, és hatalmas élvezetet ad. Franciaországban tisztelik az ételt, a fűszereket, az ételeknek lelke van, a főzés maga az alkímia. Imádom ezt az életszemléletet.
“Az én szememben tűzsárkány-szelídítő vagy, meg bűvész is, mert naggyá varázsolod a kalácsot, meg kasszafúró, olyan ügyesen feszíted fel az osztrigákat, meg napkeleti mágus, ahogy felvered a tejszínhabot és étcsokoládét olvasztasz nekem.”
A történet lényege, hogy egy gyermek a szakács édesapja mellett a konyhában nő fel, majd mikor ő is ezt a pályát szeretné választani, az édesapja szinte megtiltja neki: nem lesz rendes élete, reggeltől estig robotolni kell a hét minden napján, tanuljon inkább. Ekkor Julien, a fiú az egyetemen az irodalmat választatja – és titokban a szakácsmesterséget is gyakorolja. Majd az édesapja halálos ágyán megvallja neki, hogy nem lehet más az életében, mint a konyha, a főzés, az ízek. Ez az ő öröksége.
“Sosem láttam, hogy aszalnál étkeztél volna. De lehet-e egyáltalán étkezésről beszélni, hiszen mindig csak kitunkoltad a maradék burgundi marharagut a lábas fenekéről, vagy levágtál egy kis szelet comtét a konyhakéseddel. Nyáron egy-egy paradicsom, magában, épp csak egy csipet sóval, télen néhány endívialevél borecetes salátalébe mártogatva.”
