“A főzés már magában is varázslat, az olasz ételek elkészítése pedig egyenesen alkímia. Minden régiónak megvannak a jellegzetes ételei, és minden fogásnak a maga története. A nemzet története az ételek története.”
Amikor egy receptkönyv művészet. A képek, a történetek, a leélt életek.
Mindegyik recept és étel mellé jár egy mese, egy emlék, egy íz, egy illat. Egy nagymama, vagy egy távoli ismerős, egy kedves étterem, vagy csak egy fiók aljában talált, jól bevált recept.
Ez a receptkönyv elbűvöl: a csodálatos hangulatot árasztó képeivel, az emberek tekintetével, amik szinte mesélni tudnak, és a gondos kezek, amik vagy ezerféle tésztát meggyúrtak. A könyv olvasása során még inkább ráébredtem arra, hogy milyen hanyag bolognait szoktam készíteni: egy egyszerű étel elkészítése is lehet művészet, alkotás.
Mimi Thorisson, az írónő a családjával Franciaországból költözött Olaszországba. Miután nyolc évet töltött francia konyhán, magával ragadta az olasz kultúra, főleg az olasz gasztronómia, és el nem engedte. Számomra azért is hiteles ez a könyv, mert a francia írónő nem elfogult az egyes olasz tartományok iránt, és szubjektíven tudja kezelni az olyan jellegű, mindennapos vitákat, hogy melyik étel az ország melyik részéről is származhat.
“De ahogy mondani szoktam, egy étel mindig jobban ízlik, ha jó történettel fűszerezik. A könyvben esszék találhatók a különféle régiókról, amelyeket lefedünk – ezek az én helyismertetőim: ahogyan látom őket, ahogyan hatnak rám. Amit az ételeik jelentenek számomra.”
A fotókat az írónő férje készítette, és már a képek önmagukban megállnák a helyüket egy albumban, amiből megismerhetjük Olaszországot. A ráncos kezek, amik a tésztákat gyúrják, a sejtelmes sikátorok, ahol az olasz férfiak csókokat lopnak a hölgyektől, a gyerekzsivaj a tengerparton, és az ételek, amik szinte ünnepi lakomák, akár egy reggeliről, akár egy munkaebédről van szó. Mindegyik recept egy történettel kezdődik, és mindegyik történet egy iniciáléval (tudjuk még egyáltalán mi az az iniciálé?!) -, a képekkel, a leírásokkal művészet jelenik meg mindegyik oldalon. Apró dolgokban rejlik meg a könyv eleganciája.
“Mindegy, hogy azért eszünk, hogy éljünk, vagy azért élünk, hogy együnk – itt nincs lényegi különbség. Az étel valóban az élet, az öröm és a szenvedély szövete. Alázatos szükségszerűség, és a legnagyobb megtiszteltetés.”
A könyvben is sokszor mesél Mimi az egyes régiókról, történetükről, és jellegzetes ételeikről. Ezek a receptek igazi valódi olasz receptek, igazi valódi olasz hozzávalókkal, mint a cukkinivirág a guanciale (tokaszallona), és a különleges olasz sajtok.
A receptek éttermekből, szakácsoktól vagy csak a sarki nénitől származik, műhelytitkokkal, titkos hozzávalókkal, amiket végre megosztanak a közönséggel. Szinte mindegyik hozzávalóról szól egy érdekes történet, vagy egy kedves emléket idéz az étel megfőzése.
“A bolognai spagetti, a világ leghíresebb olasz étele valójában nem is létezik. Legalábbis Bolognában nem. A város polgármestere nemrégiben annyira belefáradt ebben a félreértésbe, hogy a médiához fordult, és kérte, hogy pihentessék már végre ezt a spagetti-kapcsolatot, mert Bolognában a ragut tagliatellével szolgálják fel, amely a tortellinivel és a lasagnéval együtt Emilia-Romagena legismertebb tésztaféléje. A ragu eredetileg Bolgonából származik, ez vitathatatlan. Létezik hivatalos változata, ugyanakkor sok szakács még a bolognai ragu szülővárosában is a saját verzióját főzi. (…) De legjobban az eredeti receptet szerettem. Nincs különössel trükk, csak a hagyományok tiszteletben tartása, a remek összetevők és az átgondolt kivitelezés.”
A receptkönyvben megtalálhatóak olyan egyszerű antipasti receptek, mint a rakott padlizsán, vagy a tészta ételeknél a carbonara spagetti, a genovai ragu – mindegyik egy kis történelmi bevezetővel fűszerezve. Majd olyan komoly ételek, receptek következnek, aminek én biztos, hogy nem állnék neki a konyhában (borjúszelet csirkemájjal, szardellával és kapribogyóval; töltött tinthahal vörös cikóriával és dióval): egyrészt a receptek és a hozzávalók egy kicsit kacifántosak, másrészt nem tudom a családom körében mekkora sikert tudnék velük aratni, egyáltalán megkóstolná-e valaki.
És persze a desszertek. Az első dolgom volt megsütni a legegyszerűbb süteményt a könyvből, a mandulatortát. Amennyire egyszerű pont annyira karakteres, édes és omlós. Egy kis baracklekvárral ettük, de anélkül is megállja a helyét. Könnyű desszert egy kiadós ebéd után, vagy kávé mellé kísérő. Vagy mindkettő egyszerre.
A könyv átlapozása, a történetek elolvasása, a receptek elkészítése, mind elrepít Olaszországba, teljesen átadja azt az életérzést, amit Itáliáról gondolunk: a képekről szinte érezzük az illatokat, halljuk az olasz szavakat, és látjuk az embereket, ahogy a kezükkel is történeteket mesélnek.
A könyvben az írónő férje is sokszor megjelenik: nem csak a csodálatos képek szerzőjeként, de ír az olasz kávéról vagy éppenséggel az olasz éttermek hangulatáról. Szavamra mondom, hogy a kávés iromány olvasásánál szinte hallottam a kávézó ricsaját, és éreztem a kesernyés espresso ízt a számban. Ha egyszer eljutok az általuk javasolt kávézó egyikébe, magam mögött hagyom a növényi tejes lattet (amiről nagyon nehezen mondok le), és lehörpintek egy forró espressot.
16 éve, 16 évesen jártam utoljára Olaszországban gimis osztálykiránduláson, ahol este a szálláson konzervből ettük a vacsorát, és merülő forralóval főztük az itthonról vitt tésztát. Ha újra eljutok Olaszországba, ezt a könyvet magammal viszem, és felkeressük az összes éttermet, dedikáltatjuk mindegyik oldalt, és végigkóstoljuk Itália ízeit.
